/Egy túlélő szemszöge/
Június közepén jártunk, New Yorkban. Kellemes szombat délutáni napon, a tévé és a ventilátor előtt ültem nézve egy filmet. A kánikulában minden ember vagy otthon vagy a parton hűsölt. A gyerekek a vakációjukat kezdték meg alig pár napja, viszont.. A filmet megszakította a híradó.
- Az adást megszakítjuk! Nem tudni honnan indult ki, de kitört egy járvány! Azonnali evakuációt indítunk Észak-Amerikában! A tragikus járványtól zombik lehetünk! - jelentette be a híradós. Alig, ha fejezte be a mondandóját a vészjelzők azonnal harangozni kezdtek, az emberek között pánik tört ki. Zaklatva, alig megfogalmazva mondta el ezeket a nő, a felét érteni se lehetett. Én sokkban ültem a kanapén még mindig, nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Persze ekkor még csak azt hittem el, amit a tévében hallottam, holott kiderült, hogy tévedtek. A járvány nem úgy fertőzött, ahogy ők azt gondolták.
Katonák járkáltak az utcán, helikopterek szelték az eget. A sok autóban az emberek sietve próbálta elhagyni a települést, az országot, a várost. Összeszedve magamat bepakoltam egy kényelmesebb táskába a dolgaimat, élelmet és ruhát. Megfogtam a kutyám pórázát, rátettem Dorbira a nyakörvét és elindultam. Ám az ajtóban (szerencsémre) észbe kaptam. Visszarohantam a konyhába, eltettem pár kést és berohantam a garázsba. Megfogtam a kalapácsomat és azzal a kezemben indultam el. A lényeg a menekülés volt. 2014. június 17 a járvány kitörésének a napja..
2014.Június 20.
A járvány pontosan 3 napja tört ki. Én alig jutottam pár országgal kijjebb, de az étkem elfogyott, a szeretett kutyámat elvesztettem... Egyedül maradtam, túlélőket sehol se láttam, ami nagy bánat volt számomra. A hulla és a dög szag folyamatos volt a környezetben. Mindenhol hullák feküdtek, vagy zombi vagy emberként.. Hogy mi is volt az egész? Hadd magyarázzam el...
A zombik, szebb nevükön kóborlók egy járványnak köszönhetően "keletkeztek". Pár órán belül, az egész kitörése után már mindenki fertőzött volt. Viszont a vírus akkor lép "életbe" amikor meghalunk. Valahogy, mint egy kulcs, újra indítja szervezetünket, de ez túl szép, hogy igaz legyen és a járványnak köszönhetően nem áll vissza ugyan olyanra a működésünk. A halál után lesz mindannyiunkból kóborló. Ha megharap minket egy zombi, jobb esetben az egyik végtagunkon azt le kell vágni. A harapást így lehet "meggyógyítani". Bármilyen szörnyű ez az volt az igazság. A zombikat viszont nem volt olyan könnyű megsemmisíteni. Átkellet szúrni, vagy le kellett lőni őket, de csak a fejükön át.
2014. Június 22.
A nap már másként kelt fel, tudtam és éreztem nagy a baj. 2 nap éhezés után kopogó szemekkel törtem be a házakba. Mostanság egy falat kajára nem bukkantam, amit a hasam már nagyon unt. Végül, utolsó reményemben egy iskolába rohantam be. Megkerestem a konyhát és izgatottan kutattam a szekrények között. A csend nagy volt, talán túlságosan is. Végül a raktár ajtaját törtem be és boldogan láttam, hogy pár konzerv hever a polcon. Mindenhol legyek nyüzsögtek és még erősebb bűz csapta meg orromat. Egy nagy nyögést hallottam és rám vetődött egy zombi. Nyakon harapott, mint a mesékben a vámpír. Hamar ketté vágtam a fejét, majd sírva borultam a földre. Megharapott... Kész, vége. Nem akartam kóborló lenni.
- Anya, apa, Dorbi! Nem sokára találkozunk! - suttogtam magamban és vettem egy nagy levegőt. Jobban megszorítottam a baltámat, amit időközben szereztem és egy nagy lendülettel beleállítottam a fejemben. Nagy reccsenés, alig élvezhető éles fájdalom és már csukódott a szemem. Inkább meghaltam, minthogy kóborlóként szenvedjek. Immár holtan feküdtem az iskola szertárában az apokalipszis közepén.
